Nagyon, nagyon régen írtam. De most mindent bepótolok. Rengeteg minden történt...
Kapcsolatot tartottam fenn a francia, olasz, orosz, német és lengyel emigráns körökkel, mindenekelőtt Giuseppe Mazzinival, akinek rám gyakorolt hatása megmutatkozott az 1850-es évek eleji, kellően meg nem alapozott felkelési kísérletek szervezésében. Az 1853–56-os krími háború idején felerősödött a emigrációm aktivitása is, de mivel Ausztria nem állt Oroszország mellé, nem volt esély a magyar függetlenség angol-francia segítséggel történő megteremtésére.
A következő években arra számítottam, hogy a nagyhatalmak közötti konfliktus mégiscsak lehetővé teszi Magyarország felszabadítását; ezért összeköttetésbe léptem III. Napóleon francia császárral. Mikor az 1859-i francia–olasz–osztrák háború előkészítése idején III. Napóleon és Camillo Cavour szárd–piemonti miniszterelnök kilátásba helyezték Magyarország felszabadításának elősegítését, megalapítottam a Magyar Nemzeti Igazgatóságot Teleki Lászlóval és Klapka Györggyel és megindítottam a Magyar Légió szervezését. Miután III. Napóleon fényes solferinói csatagyőzelme után váratlanul békét kötött Ausztriával, mind egyértelműbben a függetlenségükért küzdő népek mozgalmával kívánta összekapcsolni Magyarország felszabadítását. Még mindig jelentős nemzetközi erők támogatták a Habsburgokat, hogy birodalmuk fennmaradjon, mert Ausztriát a nagyhatalmi egyensúly fontos elemének tekintették. Garibaldi 1860-as szicíliai partraszállása azonban újabb reményeket ébresztett. Katonái között sok magyar harcolt, és sikerei újabb olasz-osztrák háborút eredményezhettek volna. Erre az esetre ismét létrejött a Magyar Légió, én pedig az olaszokkal való együttműködésről tárgyaltam. A háború azonban elmaradt. Bár Magyarország osztrák uralom alatt maradt, de az önkényuralom itthon is kénytelen volt meghátrálni: a hazai ellenállás és az emigráció tevékenysége egymást erősítette, hiszen az ellenállást az emigráció tevékenysége tette fenyegetővé; én és az emigráció fegyveres készülődéséhez, nagyhatalmakkal folytatott tárgyalásaihoz viszont a néma és ellenálló ország adta a hátteret. A hazai és szomszédos testvérnépekkel való összefogás gondolatát sok utópisztikus elemet is tartalmazó tervekben, a jövőre nézve a már felszabadult népek majdani Dunai Konföderációjára vonatkozó, szintén utópisztikus tervemben (1862. május) fejtettem ki. 1861-ben Itáliába költözötem, ahonnan egyre nagyobb aggodalommal figyeltem a kiegyezéshez vezető osztrák-magyar tárgyalásokat.
Deák Ferenchez intézett híres Cassandra-levelemben (1867) bíráltam a kiegyezést, a nemzet önrendelkezési jogainak feladásával vádoltam Deákot, és kitartottam a teljes függetlenség követelése mellett. Szerintem az 1866. évi válság porosz–osztrák háború nyomán komolyabb erőfeszítéssel elő lehetett volna idézni Ausztria felbomlását, de ha ez nem is történt meg, a nemzeti függetlenség eszméjét akkor sem szabad feladni, várni kell az újabb kedvező alkalomra. Nem szabad egy felbomlásra ítélt birodalomhoz kötni a magyarság sorsát, hiszen Ausztria olyan háborúba is belesodorhat bennünket, amely nemcsak a birodalom, hanem Magyarország felbomlását is eredményezheti: „A közös államiság végveszélybe sodorja Magyarországot”.
Deák és párthívei azonban az adott viszonyok között elkerülhetetlennek tartották a kiegyezést. Ez szerintük nagyobb védelmet jelentett a megerősödő Oroszországgal és Németországgal szemben, és ha a teljes függetlenség nem is valósult meg, Magyarország egyáltalán nem olvadt egybe Ausztriával. A szabadságharc katonai balsikerei megmutatták, hogy egyedül nem tudjuk legyőzni Ausztriát és az őt segítő külső erőket. Deák látta, hogy a kiegyezés adott viszonyok között elkerülhetetlen volt, miközben azt (tévesen) továbbfejleszthetőnek gondolta.
Mai értékelésem szerint ez a reális kompromisszumnak nevezhető kiegyezés volt az akkor elérhető, viszonylag legjobb megoldás, minden esetleges következményével együtt. A választást elsősorban az európai erőviszonyok alakulása korlátozta, az, hogy az erőegyensúly miatt nagyhatalmak továbbra is szükségesnek tartották a Monarchia fennmaradását Európa politikai rendszerében. 1867-ben többen is úgy látták, hogy Ausztriát felbomlás fenyegeti, ezért nem kívánatos az ország sorsát hozzákötni, azonban a felbomlás veszélye nemcsak a soknemzetiségű Ausztriát fenyegette, hanem a soknemzetiségű Magyarországot is. Deák úgy látta, hogy Ausztria és Magyarország együtt elég erős menedéket tud nyújtani a kis nemzetek számára Európa e veszélyes részén, a pángermán és pánszláv törekvések metszéspontjában. Szerintem viszont a nemzeti fejlődést nem lehet megállítani, ezért inkább a szomszédos kis nemzetekkel kell a magyarságnak megegyeznie, mintsem „egy zsákba varrnia magát egy hullával”.
Én a kiegyezés után az ellenzéki Függetlenségi Párt képviselőihez intézett számos levelemben intettem a nemzeti érdekek következetesebb védelmére, a demokratikus törekvések támogatására választójog kiterjesztése, főrendiház eltörlése, a virilizmus megszüntetése, az állam és az egyház szétválasztása stb. 1865-től – néhány éves megszakítással – Torinóban éltem. Irataim az emigrációból címmel közrebocsátottam három kötetet amiben az emigráció 1859–1862 közötti tevékenységeimről számoltam be.
1877-ben, országos érdeklődéstől kísérve, 100 ceglédi találkozott a Turin (Torino névváltozata) melletti Collegnoban velem, hogy hazahívjon a város országgyűlési képviselőjének. De nem jöttem haza, de a „turini százak”, majd leszármazottaik később minden évben megünnepelték az utazás évfordulóját.
Turinban (1892)
1889-ben a magyar kormány által életbe léptetett intézkedés folytán elvesztettem magyar állampolgárságom, ami széles körű felháborodást váltott ki, és Tisza Kálmán miniszterelnök lemondásához vezetett. 1879-ben ugyanis a magyar képviselőház elé terjesztettek egy törvényjavaslatot a „magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről”. A törvény 31. §-a értelmében
A törvény nem vonatkozik azokra, akik a tíz év alatt valamely osztrák–magyar konzultól külföldön tartózkodási engedélyt kérnek vagy valamely konzuli község anyakönyvében felvetetik magukat. A törvényt 1879. december 20-án szentesítették.
Én ekkor már 30 éve éltem külföldön, száműzetésben.
